Hogy mi újság felém? Sokat gondolkodtam ezen a kérdésen, és a rövid válaszom az lett volna, hogy semmi, olvasok továbbra is. A könyvek itt vannak velem - utóbbi években inkább elektronikus formában, mert így hamarabb megkapom őket és nincsen rajtuk szállítási költség sem -, vásárolom őket, olvasom őket, és már megint végtelen várólistámra folyamatosan pakolgatom fel az engem megszólító köteteket. Mert hogy rengeteg megszólít, és ez olyan jó érzés. 

Volt két év, amikor nem tudtam hol vagyok, ki vagyok, mi az én történetem, mert nagyon maguk alá temettek a hétköznapok. Kettő darab négy év alatti gyermekkel nem könnyű a kezdet, még akkor sem, ha annyira jófejek, mint az enyéim - külföldön pláne nem, mindenféle (akár minimális) segítség, lelki támogatások nélkül. Kicsit elvesztem, kicsit úsztam az árral, néha nem tudtam, hogy létezhetek én még valaha itt belül csak úgy önmagamként vagy egyáltalán: ebben az újradefiniálásban megtalálhatom-e önmagam valaha, vagy most már örökké ott fogok az üres térben lebegni valakiként, aki megszűnt az lenni, aki volt és sose lett aztán semmi? Merthogy annyi minden történt velem, annyiféleképpen elhagytam azt az önmagamat, aki voltam - annyi mindenben kellett a lezárás, az újradefiniálás, hogy én valóban, tényleg nem találtam se magamat, se a helyemet ebben a világban, ami fenekestül felfordult körülöttem.

De így évek távlatából azt tudom üzenni annak az énemnek, hogy igen, vissza fog térni minden, ami számít - sőt még sokkal több is. Abban a két évben, szinte nem olvastam semmit. Nem tudtam, mit keresek. Nem tudtam, ki vagyok és mi a történetem, amit a lapokon keresek. Számomra az olvasás már hosszú, hosszú évek óta egyfajta terápiás folyamat, nemcsak puszta szórakozás. Mindig is szerettem, ha a lapokba nézve az én arcom tükröződik vissza valamilyen formában. Nem feltétlen az egész arcom: akár a szemöldököm íve, akár a morcos pillantásom -  vagy bármi, ami egy pici részben az enyém - fontos volt, hogy ott legyen a történetben. Hogy én ott legyek a történetben valamilyen formában. És ez a mai napig így van, nekem ez az olvasás, és ez is marad úgy tűnik, most már végleg. 

Önmagam újradefiniálásáig hosszú még az út, de már rajta vagyok, tényleg. Vannak már kezdemények, formálódnak magamban a problémáim, és keresem rá a megoldásokat. Most már nem teljesen egyedül, hanem terápián keresztül is. Sok kérdésem lett önmagam felé, és ezekkel a kérdésekkel együtt a könyvek is újra megjelentek az életemben. Mert mint mondtam, a könyvek számomra tükrök is, azonban ma már néha ennél többet is adnak. Vannak, amik továbbmozdítanak egy-egy elakadásomban, és vannak, amik új perspektívákat adnak. Tényleg, annyi mindent! Én tényleg újból beleszerettem az olvasásba. Tudjátok, olyan mélyen és elkötelezetten. 

De valahogy az írás kikopott a rutinomból. Nem tudom, képes lennék-e a jövőben úgy írni az olvasmányaimról, ahogy írtam régebben. Néha sajnálom, hogy a blogom ennyire parlagon hever, hogy már nem örökítek meg itt semmit. Pedig sok minden zajlik bennem, úgy érzem, lenne témám, de félek, hogy ezek a belső monológjaim képtelenek lennének összeállni koherens szöveggé. Néha elgondolkodom a podcast ötletén is (már leszövegeztem egy fél adásnyira valót), de aztán elvetem, mert ahogy én szeretném csinálni, az túl sok munkával, kutatással járna, és még nincs annyi szabadidőm - inkább olvasnék akkor is. De lehet félév múlva ez már másként lesz, és akkor valamilyen formában mégiscsak elő tudnám hozni magamból azokat a gondolatokat, érzéseket, ráismeréseket, amiket az olvasmányaim hoznak számomra. Mert néha mégiscsak jó lenne, mert kikívánkozik. 

Mert például jó lett volna ide írnom Elif Shafaktól Az eltűnt fák szigetéről, ami annyira meghatározó könyv lett számomra, hogy azt elmondani nem tudom. Volt már olyan veletek, hogy azt éreztétek, hogy az olvasott könyvetek megfogja a kezeteket, és a szemetekbe néz? De úgy igazán?
Olyan sokat mondott nekem a bevándorló létről, arról, hogy mennyire el tudod veszteni magadat egy másik kultúrában, ahol nincsenek meg a gyökereid, hogy mennyire nehéz, ha a körülötted lévők nem úgy értenek téged, ahogy odahaza értenének, mert hiányoznak bizonyos kulturális és történelmi kontextusok még az egyszerű beszélgetésekben is, vagy éppen a csendjeinkben is. Hogy a sok jó mellett (mert hát mégis ezért van abban az országban az ember, amit választott magának, mert van ott valami esszenciális, ami nagyon kellett, nagyon hiányzott) azért sok munkánk van még, hogy tényleg, úgy igazán belakjuk a választott országot - és ott van az esély, hogy nekünk ez nem biztos, hogy sikerül valaha is. De a gyerekeinknek igen, nekik ez az otthonuk- efelől pedig nekem sincs kétségem. És mindezek mellett, hogy egy csomó minden gondolatommal, érzésemmel rezonált ez a könyv, tovább is mozdított bennem sok mindent pozitív irányba. Megérteni, elfogadni bizonyos dolgokat, és ezekben a hiányokban is megtalálni azt, ami erőt adhat, ami továbbvihet az úton. Sokat beszélt ez a történet még a gyászomhoz is. Hogy az élet mindig utat talál magának hozzánk, és hogy akit elvesztettünk, valamilyen módon mégis itt marad velünk. Kicsit forrasztott rajtam Shafak története ebből a szempontból is, úgy érzem. De ezek mind suta mondatok ahhoz képest, amit ettől a történettől kaptam. Ez valahogy annyira az enyém lett, hogy nem tudom mással megosztani úgy igazán, és olyan módon, ahogy szeretném. 

Bevittem ezt a történetet a könyvklubunkba is, és milyen jól tettem! Nagyon értékes párbeszédek alakultak ki, mert mindannyian tudunk, érzünk bizonyos dolgokat, amiket csak mi érezhetünk itt, ebben az országban magyarként (és ezek nem feltétlen negatív dolgok, hiszen szeretünk itt élni, szeretjük ezt az országot, amit választottunk)  Említettem már, hogy egy itteni könyvklubot vezetek magyar olvasók számára? Képzeljétek, így van! Elképesztően sokat ad, pedig először nagyon komfortzónán kívülinek éreztem, hogy offline eseményt szervezzek, de aztán mégis megtaláltam magam ebben is. Mindig nagyon lelkesen készülök rá, utóbbi időkben az olvasott könyvhöz kapcsolódó játékokkal is igyekszem feldobni, illetve az idők során úgy alakult, hogy az ételek, amiket viszünk a találkozókra, is valamilyen úton-módon kapcsolódnak a könyvhöz. Érdekes megtapasztalni így offline is ezt a fajta kapcsolódást, hogy valóban egy-egy történet mentén összeérnek más emberekkel a horizontjaink. Hogy úgy tudok ezekről a találkozókról hazamenni, hogy valóban kapcsolódni tudtam a könyvek mentén más emberekkel. Igyekszem a könyveket úgy átbeszélni velük, ahogy magam is olvasok. Olyan kérdéseket feltenni, amik segítségével a saját életükre, érzéseikre reflektálhatnak a könyv mentén - akár elutasítva, akár egyetértve az ott leírt gondolatokkal. Néha kicsit mélyebbre ásva, jobban elszakadva a történettől, jobban magunkba nézve - néha pedig hagyni magunkat a történet univerzumában létezni. Épp kinek hogy esik. 

Szóval, az, hogy könyveken keresztül kapcsolódok emberekhez továbbra is jelen van az életemben, és ez elképesztően jó érzés. Úgy tűnik, enélkül semmiképp se tudok meglenni, és ez az egész valahogy mindig utat talál magának hozzám. 

De ha írtam volna tovább a blogot, akkor mindenféleképp hírt adtam volna még Ann Patchett Tom Lake című regényéről is, ami egy másik meghatározó könyv lett számomra, hiszen ebben a regényben pont úgy folynak össze az idősíkok, pont úgy léteznek egymás mellett, egymásból elágazva, hol pedig összecsavarodva, mint az én elmémben. Hogy egy mondat nem csak abban az egy pillanatban létezik, amikor kimondjuk, hanem ott van mögötte még több másik, máshol, máskor, más embertől elmondott hasonló mondat, helyzet is. Ann Patchett prózája olyan finom, annyira lélekig hatoló volt, és nagyon sokáig velem maradt. És ehhez kapcsolódik szorosan számomra az idén olvasott egyik nagy kedvenc könyvem, Híragi Szanaka: Az elvesztett emlékek lámpása is, aminél szintén azt éreztem, hogy több számomra ez, mint történet: valahogy tényleg ott volt velem ez a könyv, bennem hagyott egy darabot magából. Szanaka könyve egyaránt szól az életünk számvetéséről, arról, hogy mit hagyunk hátra, ha már nem leszünk. Hogy fontos dolog az, hogy legyen egy pillanat az életedben, amikor önmagadon kívül teszel valamit. Amikor másoknak adsz - akár esélyt, akár boldogságot, akár reményt. Valami jó dolgot. Hogy ezek a dolgok, amik túlmutatnak rajtunk (mégha a világ szempontjából porszemnyi dolgok is), ezek visznek közelebb minket a saját mikrohalhatatlanságunkhoz. És igen, ez is továbbvitt a saját gyászmunkámban, mert rájöttem, hogy az én anyukám mennyire sokféleképp lett halhatatlan. Hány életben, ami hozzá kapcsolódott akár egy icipicit is, hagyott ilyen nyomot, ami még a mai napig kedves emlékeket idéz fel bizonyos emberekben, ha meghallják az ő nevét. És ezt jó tudni, jó érezni. És a könyv által jó volt tudatosítani önmagamban. 

Legutóbb pedig Chris Whitaker regénye, A sötétség minden színe volt az, amit bárcsak tovább olvashattam volna, hiszen olyan szépen mesél az életről. Arról, hogy a tragédiáink által hogy tudunk mégis más embereknek adni valamit, és ezáltal talán kevésbé emészt fel ez minket. Hogy az, amit hajszolunk sok-sok éven át, miként választhat le bennünket a körülöttünk élőktől, miképp ragad ki minket abból az életből, amit élhetnénk. Csodálatos regény volt, már pár hete elolvastam, de még mindig nehezen tudom megfogalmazni pontosan, mit is jelentett számomra. 

És persze, ezeken kívül még rengeteg jó könyv talált meg engem az utóbbi másfél évben. Viccesek, hidegrázósak, kabátkönyvek vagy éppen körmeimet-tövig-lerágósan-izgalmasak, furmányosak, néha sírósak, fantáziadúsak vagy éppen olyan pont-jókor-szembejövősek. Sok könyv, sok történet él bennem azóta is, és ez elképesztően jó érzés. 

Szóval, hogy is vagyok én? Már jól. Olvasok. Befogadok. De most csak olyan csendesen, miközben zajlik az élet körülöttem, ami nem mindig csendes. Szerencsére. 

Aztán meg ki tudja. Lehet, egyszer csak visszatérek ide is. 

És mi újság a többiekkel? Itt tudod elolvasni:

Zenka

Eszti

Ilweran

Nima

Anett

Dóri

PuPilla

Andi

Nita

Vágyak könyve

Nemcsak irodalmi, kulturális hanem történelmi megközelítéssel is egyaránt érdekelt mindig is a Biblia világa. Elképesztő belegondolni, hogy a szöveget olvasva mennyi minden felfedődik előttünk ebből a letűnt régi világból, és micsoda sorstragédiák bontakoznak ki előttünk! Sue Monk Kidd könyvét mindenképp olvasni szerettem volna, mert egyfelől nagyon érdekes gondolatkísérletnek tartottam, hogy Jézus feltételezett feleségét helyezi középpontba, másrészről pedig biztos voltam benne, hogy izgalmasan, mélyen beleérzőn fog a témához nyúlni.

És nagyjából igazam is lett.

Ana vagyok. A Názáreti Jézus felesége voltam. Hang vagyok.

Ana, regényünk főszereplője egy igazán felvilágosult, tudásra szomjazó nő vagyis pontosabban lány, aki pennája és papiruszai társaságában boldog csak igazán. Jómódú családja azonban ki akarja őt házasítani, hogy politikai szövetségest nyerjenek vele, és lányuk jövőjét is biztosítottnak lássák. Azonban Ana nem akarja ezt az érdekházasságot, különösen azért nem, mert már egy másik férfi ejtette rabul a szívét, akivel a piacon találkozott. A férfi neve Jézus. 

Ana alakjával sok modern kérdés beemelődik ebbe a kétezer évvel ezelőtti világba. Ami bevallom, elsőre kicsit inkább feminista bestseller-recept ízű volt nekem, amiből leginkább a recept érzettel volt egy kicsit problémám. Mintha Kidd folyamatosan pipálgatta volna a képzeletbeli listáját, hogy minek is kéne ebben a regényben megjelennie, hogy ez tényleg egy női szemszögű, feminista hangot megütő történet legyen. Úgyhogy az elején kicsit kevésbé lelkesen és meglehetősen lassan is haladtam vele, aztán valahogy a közepétől, vagyis Jézus feleségeként Názáretbe kerülésétől kezdve egyre inkább meggyőzött magának a történet: egyre inkább akartam olvasni, elmerülni benne, és tényleg jól esett ott létezni Anával - még akkor is, ha az élete nem lett sokkal egyszerűbb, mint leánykorában. 

Amikor azt mondom neked, hogy minden rendben lesz, azt nem úgy értem, hogy az élet már nem tartogat számodra több tragédiát. Az élet mindig élet lesz. Csak azt mondom, hogy ennek ellenére te rendben leszel. Minden rendben lesz, bármi történjék is. Van a bensődben egy hely, amit mind ez érintetlenül hagy. Meg fogod találni az utat oda, ha szükség lesz rá. És akkor majd tudni fogod, miről beszélek.

Tetszettek a regény világába beemelt valós történelmi tények vagy éppen régészeti leletek is (igen, egy csomó mindent kiwikipédiáztam olvasás közben), hogyan alkotta meg Jézust, mint történelmi személyt  vagy az is, hogy érdekes alternatív női sorsokat is bemutatott Anáé mellett. Libabőrösen megbizsergetett Jézus utolsó óráinak jeleneteivel, hogy hogyan fűzte ezt bele Ana történetébe, hogyan alakította ezt valami olyan egyetemes, olyan időtlen dologgá, ami engem, mint modern korban élő "hitetlent" is megszólít, ami rezeg bennem tovább még sok-sok nappal az olvasása után is. Úgy fejeztem be a könyvet, hogy fényt éreztem a szívemben. Ez nagyon spirituálisan hangzik, pedig nem kaptam semmiféle vallásos hevületet ( hiszen a Vágyak könyve korántsem erről szól, hogy megtérítsen). Pont ami a regény elején nagyon zavart és folyton kizökkentett, valahogy őszintévé vált a végére. Ana története egy igazán felemelő életút lett a végére, ami valóban csodásan illeszkedik Jézuséhoz is, hiszen ő meglátta a láthatatlanokat, megérintette az érinthetetleneket, Ana pedig hangot adott azoknak, akiknek nem volt hangjuk. 

És ez így kerek egész, így ér össze minden. 

Mrs. England

Immár hivatalosan is bele kell törődnöm, hogy ha olvasni akarok, akkor azt csakis Kindle-n tehetem meg. A papíralapú könyv huzamosabb ideig való olvasása egyszerűen kivitelezhetetlen a jelenlegi élethelyzetemben, hiába vár rám csomó csodás történet a könyvespolcaimon, hiába hívogatnak engem, csak a befejezetlenség lesz a sorsuk és hogy hónapokig az éjjeli szekrényemen pihennek érintetlenül, míg csak meg nem unom szomorú látványukat, és visszateszem őket a helyükre. 

Ezzel szemben például Mrs. England történetével kereken 24 óra alatt végeztem, pedig nem lett hirtelen több időm. De be kell ismernem emellett azt is, hogy a villámolvasásom nem csupán a formátumnak köszönhető, hanem annak is, hogy - nincs mit szépíteni - ki voltam már éhezve egy vérbeli gótikus történetre. És Stacy Halls regénye szuperül betöltötte ezt a szerepet. Elmondhatatlanul jól esett egy igazán jó olvasmány miatt kevesebbet aludni este, vagy a napközbeni lopott percekben is haladni tovább a történetben. Úgy szeretem ezt az érzést, és olyan ritkán kapom meg ezt igazán. 

Stacey Halls a Mrs. England című regényével tulajdonképpen újra megírta Charlotte Bronte világhíres Jane Eyre-jét. És amondó vagyok, hogy ezzel az ég világon semmi probléma nincsen, hiszen Ruby May legyen bármennyire is tapasztalatlan a romantikában, azért mégsem esik Jane Eyre hibájába, és hajlandó a történetek kirakós darabjaival kicsit jobban megdolgozni. Akárcsak klasszikus irodalmi elődjének, az ő múltja is traumákkal terhes, ott van benne is az árnyék, a bezárt szoba a lelkében, amelynek a kulcsát jól eldugta, hogy véletlenül se tudjon csak úgy kinyitódni. 

" Azon tűnődtem, létezik-e szó a honvágyra, ha nem egy hely, hanem személyek után munkál bennünk..."

Vérbeli gótikus hangulatú regény ez egyébként, szóval a műfaj szerelmeseinek sem fog csalódást okozni. Stacey Halls mesterien adagolja a feszültséget. A kellemes, napsugaras hangulatú nevelőnő regény szépen lassan átcsúszik a gótikába, és olyan sötét árny telepedik rá a történetre, hogy az ember képtelen nem visszafojtott lélegzettel lépkedni May dadus mellett ugrásra készen, mintha bármelyik bokorból előléphetne valami sötét, félelmetes alak. 

Persze, ne feledjük, hogy a klasszikus gótikával van dolgunk ebben a regényben: a feszültség lassan adagolódik és a történet is ráérősen bomlik ki. És nekem így működik ez igazán jól: hogy az izgalom nem rám akarja törni az ajtót, hanem észrevétlenül, oldalról oldalra kúszik be a bőröm alá. Az instant-izgalmakat keresők ne itt keresgéljenek tehát, mert ők csak unalmat fognak a lapokon találni. A klasszikus gótika a türelmes vagy éppen a gyanútlan olvasóknak létezik - talán utóbbiak számára a legjobban. Akik nem is sejtik igazán, hogy milyen sötét titkokat rejtenek a történet elzárt szobái, hanem csak egy napsütéses séta reményében indulnak útnak a regény ösvényein. 

Őszintén megvallom, a KULT sorozatból nekem kicsit kilóg ez a kötet, kevésbé éreztem fajsúlyosnak, mint az eddig általam olvasottakat, de ez egyáltalán nem zavar. Stacey Halls bebizonyította számomra ezzel a regényével, hogy olyan szerző, aki nagyon nekem ír, úgyhogy a másik két megjelent regényét is mindenképp sorra szeretném most már keríteni. Még annak ellenére is, hogy számomra a vége valahogy kicsit ellaposodott, kevésbé lett mellbevágó, mint ahogy számítottam rá. Nekem kicsit túl napsütéses lett a befejezés, minden árnyékot elkergetett a történet zugaiból. És fogalmam sincs, hogy ez jó dolog-e - valakinek biztosan, de én picit csalódva búcsúztam el a szereplőktől. 

Viszlát 2022!

Az elmúlt évben a blog egy nagyobb hullámvölgybe került. Olvasási kedvem meglehetősen hektikus volt, de azért szerencsére így is rám találtak a történetek - és bár voltak közte csalódások, azért azt elmondhatom, hogy a legtöbb könyv, amit olvastam valóban hozzám tett valamit. Viszont sajnos a bejegyzésírásra hol időm, hol energiám nem volt, így márciustól kezdve azért nem született egy darab beszámoló sem. Gondolom, felesleges említenem, hogy egy kihívásomat sem sikerült teljesítenem, de az az igazság, hogy egyáltalán nem bánt, alakul így az élet. 

Vegyes év volt  a 2022. számomra, megvoltak a hegyek és a völgyek is benne. Több szinten is gyakorolnom kellett az elengedést és azt is, hogy többször használjam a "nem" szót, kicsit megtanuljak sodródni az eseményekkel és azt is, hogy hogyan lehetek magam számára saját magam a középpontban olykor - egyik sem volt könnyű, és a legtöbbjét még mindig gyakorolnom kell, de úgy vélem, hogy az életem és saját magam formálása jó irányba halad. A saját magamért tett legnagyobb lépésem az, hogy elindítottam a saját online könyvesboltomat itt, külföldön. Erről azt hiszem, bátran elmondhatom, hogy egész életem során soha sem adtam ekkora ajándékot magamnak. Mintha minden korábbi velem történt esemény vagy tapasztalat értelmet nyert volna ezzel - leírhatatlan érzés ez, és az is, hogy úgy tűnik, van ennek jövője. Tele vagyok tervekkel ezzel kapcsolatban, hogy merre és milyen irányba kéne mozdítani ezt az egészet - őszintén remélem, hogy ad ezekre az élet lehetőséget, hogy mindent megvalósítsak. 

A blogot tekintve is vannak persze terveim, bár korántsem olyan nagyszabásúak, csupán annyi, hogy szeretnék rá időt szakítani ismét. Mert az van, hogy hiányzik, hogy kicsit rendszerezzem a gondolataimat az olvasmányélményeimmel kapcsolatban is. Ám ahogy erre gondolok, arra is rájövök, hogy a bookstagram része viszont egyáltalán nem hiányzik, nem érzem magamban azokat a kreatív energiákat, és mi tagadás, kicsit repetitív tevékenységnek is érzem. Szóval nem akarok ezzel nyomást gyakorolni magamra, hogy ez tartson vissza például egy bejegyzés publikálásától, mert nem tudok egy számomra elfogadható képet felmutatni az adott olvasmányomról (így leírva amúgy nagyon nevetségesen hangzik még nekem is, szóval abszolút megengedett a szemforgatás) Úgyhogy ebben az új évben szeretném ezt a belső kényszert elengedni, magasról tenni rá, hogy készítettem-e képet a könyvről vagy ha igen, az megfelel-e a mércémnek. Bejegyzés és gondolat legyen - ez most a lényeg. 

Elképzelhető, hogy több gyerekkönyves értékelés is fog idekerülni majd, de csak azokról szeretnék majd írni, amik valóban megérdemlik a figyelmet - és akár felnőttként is élvezhetőek. 

De térjünk rá, hogy melyek voltak 2022. legkiemelkedőbb olvasmányai - mert hogy szerencsére jó pár akad közte. Igyekszem egy-egy rövid értékelést is írni hozzájuk, hiszen legtöbbjéről semmiféle említés nem is esett se itt, se molyon, se Instagramon vagy Facebookon. 

Egyébként 46 darab könyvet olvastam el a moly szerint - ebből 14 gyerekkönyv (vegyesen saját örömömre vagy éppen a gyerkőcöknek felolvasva és nekem is szerelem lett), a többi pedig képregény, regény és non-fiction vegyesen. Műfajilag ismét csak sikerült változatosan olvasnom, és az angol mellé már bekerült néhány német nyelvű olvasás is - bár ezek még csak egyszerű gyerekkönyvek vagy könnyed ifjúsági regények voltak. Szeretném majd folytatni az idegennyelvű olvasást is, idén az első nagy falat Kerstin Gier Wolkenschloss című regénye (magyarul Felhőszálló néven jelent meg), amit remélem, el fogok majd olvasni valóban, mert az első fejezet után azért világos nekem, hogy a szóismeretem még nincs ezen a szinten. 

Ha a 2022. év kiemelkedő olvasmányait kéne megjelölnöm, akkor rögtön Neal Shusterman: Kaszás című disztópikus regénye ugrik be, amit novemberben olvastam és rajongásig megszerettem, bár erre egyáltalán nem számítottam. Izgalmas és elgondolkodtató gondolatkísérlet arról, hogy mi történne velünk, ha nem lenne halál. Mivé lenne így az életünk, ha nem fenyegetne minket a végesség érzése. Őszintén segített úgy elgondolkodni nekem a halállal kapcsolatban, hogy kicsit hozzátett a gyászmunkámhoz, amin még mindig dolgozok, szerintem életem végéig, de hasznos szempontokat kaptam ettől a regénytől, amit nem tudok elégszer megköszönni neki. Valamiért ehhez a címhez tapad hozzá az emlékezetemben még V. E. Schwab: Addie LaRue láthatatlan élete című regénye is, amelynek ugyan nagyon vonakodva kezdtem neki, hiszen az Egy sötétebb mágia című trilógiája csúfos bukása volt a szerzőnek a szememben, de aztán nagyon kellemesen csalódtam a könyvben. Ha jól emlékszem, négy nap alatt fejeztem be, igazán magával ragadó történet volt, még annak ellenére is, hogy azért itt is akadtak ellenérzések bennem, és sokat értetlenkedtem a szerelmi szálak felett már megint. De mindettől függetlenül szép, modern fausti történet ez arról, hogy megéri-e a halandóságunkkal járó sebezhetőségeinkről lemondani a halhatatlanságért cserébe. 

Az élet és halál tematikájánál maradva csodálatos, kicsit a mélybe taszító és aztán óvón felemelő élmény volt számomra Maja Lunde: A Nap Őrzője című felnőtteknek írt meséje, amely a csodálatos Lisa Aisato illusztrációival jelent meg. Ez a történet amellett, hogy bizonyos olvasatok szerint a klímaváltozásról szól, számomra egy gyönyörű allegóriája volt a gyászmunkának. Mit visz el magával egy szeretett személy elvesztése, milyen áthatolhatatlan sötétségbe taszítja az embert. Ám a Nap nem szűnt meg, soha sem szűnik meg létezni. Ha újra fényt akarunk az életünkben, ki kell szabadítanunk - el kell engednünk őt a fogságából, hogy tegye a dolgát: süssön, világítson. Teremtsen színeket, szagokat, életet. A hiány nem szűnik meg ugyan soha, de körbenőheti az élet. 

Szívembe zártam még A csütörtöki nyomozóklubot is. Ami amellett, hogy egy könnyed, cuki kis krimi egy nyugdíjas otthonban, számomra mégis nagyon hangsúlyos volt az a része is, hogy a szereplők tulajdonképpen napról napra egyre közelebb kerülnek a halálhoz. És ennek árnyékában élik mindennapjaikat, tudva, hogy bármikor eljöhet számukra a vég. A fiatalkori reményteljesség, a sok terv, a nagy család, ami mindig ott zajongott az ember körül már a múlté. Minden, ami előrevitte őket az életben már elmúlt, minden fontos dolog emlékké vált csupán. Ez a fajta melankólia számomra végig ott kullogott a sorok között, és bizony, éppen ezért nehéz is volt olvasni ezt a regényt olykor - mindamellett, hogy nagyon szerettem is.

Igencsak depressziósnak tűnik az eddigi listám, de higgyétek el, csupa remek könyv, amiken én csak néha pityeredtem el kicsit - de biztos vagyok benne, hogy más még ennyit sem. De hogy kicsit továbblépjünk a halál és a múlandóság kicsit lelombozó témáján, el kell mondanom, hogy Robert Galbraith Zavaros vér című kötetét is imádtam 2022-ben. Lélegzetvisszafojtva olvastam - sokszor hajnalig, nem érdekelt, mennyire zombi leszek utána, képtelenség volt letenni ezt az ezer oldalas monstrumot, amit azért tologattam magam előtt, mert azt gondoltam, hogy a gyerekek mellett én ezzel úgyse fogok tudni végezni soha az életben. És hát sikeresen rácáfolt a könyv erre a kijelentésemre. Zseniálisan izgalmas, imádtam, de tényleg imádtam minden sorát! A Koromfekete szív már ott figyel a polcomon, szerintem hamarosan rávetem arra is magam. 

Nagyon szerettem még olvasni Fehér Klára: Bezzeg az én időmben című, már-már klasszikusnak számító regényét, amely egy csodás új kiadásban jelent meg. Egy kicsit abigéles beütésű történetre számítottam, mást kaptam, de nagyon nem bántam. Felnőttesebb is volt, mint ahogy azt az ifjúsági címkétől gondoltam, szóval azt is mondhatnánk, hogy minden előzetes elképzelésemre nemet mondott, de én így is nagyon szerettem olvasni ezt a nyáron. Hangulatos, szórakoztató, igazán bájos, de emellett azért mégis kellően komoly. 

Három képregényt olvastam, és mindegyik felkerült az emlékezetes olvasmányaim közé. Ezek közül az első Shannon Hale: Igaz barátok című története, amely pár évvel ezelőtt a Goodreads -en is közönség díjas lett. Ez a képregény a kisiskolások azon időszakáról szól, amikor igencsak meghatározó mit gondol róluk a környezetük - egy olyan kislány szemén keresztül, akinek nem alakulnak szerencsésen a baráti kapcsolatai. Shannon története kicsit mindannyiunk története szerintem, még akkor is, ha nem voltunk ennyire rossz helyzetben. Mert vannak momentumok ebben a történetben, amik annyira univerzálisak, hogy mindenki talál velük kapcsolódást. Ez a történet, ahogy az utószóban is írja a szerző, igaz történet. És azok számára íródott, akik magányosnak és kívülállóknak érzik magukat. Különösen kisgyerekként. És persze, mindenkinek, aki érezte valaha hasonlóan magát. Szeretem a végén azt a pozitív üzenetet, hogy végül minden jóra fordul. 

George Takei: They Called Us Enemy című graphic novelje egy rendkívül fontos memoár, hiszen egy olyan témát választott, amiről csak mostanában kezdődtek diskurzusok a popkultúrában, de alapvetően - legalábbis európaiként úgy látom - még mindig nem annyira köztudott, hogy az USA-ban élő amerikai japánok a II. világháború idején - Pearl Harbor bombázása után - népellenségnek számítottak, és koncentrációs táborokba gyűjtötték őket, hogy nehogy esélyük legyen információkat szolgáltatni a japánoknak. Vagyonuktól, korábbi életvitelüktől kérdés nélkül megfosztottak sok ezer családot, mint az ország ellenségeit. Az egész gyermeki szemszögből van elbeszélve - hiszen a szerző maga ekkor még csak kisgyermek volt - , és pont így éri el talán a legfájdalmasabb hatást. Elgondolkodtató, szomorú, ám mégis megadja a végén a feloldozást. 

Dana Simpson: Phoebe and her Unicorn egy nagyon cuki, nagyon vicces, imádnivaló képregény a kisiskolás korosztály számára, de felnőttként is bőven lehet rajta szórakozni. Kár, hogy amúgy nem nagyon lehetett róla hallani, de magyarul is megjelent egyébként a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában. Sokszor van akcióban, úgyhogy érdemes azért ezt figyelgetni, mert tényleg baromi szórakoztató, főleg ez az önimádó unikornis. 

Voltak újraolvasások is, bár korántsem annyi, hogy teljesíthessem Theodora havi egy újraolvasás-kihívását, hiszen szám szerint csak három darab könyvet olvastam újra. A Krumplihéjpite Irodalmi Társaság most sokkal, de sokkal jobban betalált, mint nyolc (?) évvel ezelőtt. Bár akkor is szerettem, de most a kedvenc könyveim listájába is felkerül - úgy tűnik, ehhez érnem kellett.  Imádtam A Gyűrűk Urát, szívesen barangoltam Középfölde kalandos világában, olykor félelmetes volt a hasonlóság a való világunkkal is, hiszen pont abban az időben támadta meg Oroszország Ukrajnát. Félelmetes, mennyi történéssel rezonáltak Tolkien gondolatai - azt hiszem, ez az időzítés új olvasási élményt adott nekem, és megmutatta, hogy tényleg mennyi örökérvényűség lakozik ebben a történetben. Márciusban megismerkedtem egy elképesztően művészi mesekönyvvel, Samuel Allo meséivel, amelyeket Szimonédész Hajnalka álomszép festményei illusztrálnak, és azt még decemberben újra is olvastam. Csodálatos mesék vannak benne, amelyek örökérvényűek és tényleg velünk maradnak az olvasása után is. A két csillag egy figyelemre méltó kötet, amiért nem lehetek elég hálás a Kisgombos Kiadónak, hogy elhozták a hazai közönség számára. Felnőttként is bőven megéri belemerülni a világába. 

Voltak még ezek mellett is bőven kiemelkedő könyvek, mint például A részegség rövid története, ami az egyik legszórakoztatóbb non-fiction valaha. Vagy az If Walls Could Talk, ami egy szuper kulturtörténeti kötet, és az otthonunk történetéről mesél nagyon érdekes formában. Ha az angol nem akadály, tudom ajánlani ezt is. 

Szerencsére az évben kevés csalódás ért, ezek közül a legdühítőbb számomra Az örökösök viadala volt, úgyhogy ez kapja tőlem 2022. Citrom-díját. 

S hogy mit hoz a 2023-as év? Nagyon remélem, hogy egy kis aktivitást tőlem itt a blogom felületén, és hogy idén is sok klassz könyv rám találjon. Köszi, ha végigolvastatok - de ha nem, az sem gond, én már annak tökre örülök most, hogy közel két hétnyi gépelgetés után eljutottam oda, hogy meg tudom nyomni a publikálás gombot a jobb felső sarokban. 

Mindenkinek boldog, könyves kalandokban gazdag új évet! 

The Song of the Tree

 

Coralie Bickford-Smith képeskönyvei mellett nehéz szó nélkül elmenni. Már a borítón található grafikái is rögtön felkeltik az érdeklődésemet, mert annyira másak, mint az eddig általam látottak: nem túlzás őket újítónak nevezni, és hát annyira szemet gyönyörködtetőek is. A rajtuk levő vászonkötés még inkább fokozza bennem azt az érzést, hogy igazán nem mindennapi képeskönyvekkel lesz dolgom, ha ezekbe belelapozok. 

A The Song of the Tree szám szerint a harmadik, és mindezidáig utolsó megjelent képeskönyve, amely egy kismadár és egy fa kapcsolatáról szól, és ahogy a The Fox and the Star című könyvében, úgy itt is az elválás van a történet középpontjában. A dzsungel mélyén élő óriási fára időről időre madárraj száll, és belakják egy rövid időre az ágait. A kismadarak nagyon ragaszkodni kezdenek ehhez a fához,  hiszen itt igazán otthon érzik magukat. Ám amikor eljön a vonulás ideje, az egyik kismadár nagyon nehezen hagyja ott a fát. Aggódik érte, hogy mi lesz vele, ha egyedül marad. Mennyire fog szomorkodni a magányában. Azonban ahogy leszáll az este, a kismadár megtapasztalja, hogy a fa nem fog egyedül maradni, hiszen még számos másfajta élőlény otthona is. 

"When the rains pour down

many shelter in your branches.

Many rustle your leaves - 

they trace your bark

and sing you to sleep.

They protect you when I leave. "

"Ha madarat szeretsz, égbolt legyél, ne kalitka" - írja Szabó T. Anna a Senki madarában. Igen ám, de mi van akkor, ha a madár mégsem akar feltétlen felelni a távoli földek hívására? Coralie Bickford-Smith madara sokkal inkább az otthon-érzés melegségét vágyja, először képtelen elszakadni az otthonos ágaktól, levelektől. Vajon létezik-e akkor is az otthon, ha mi elhagyjuk azt? Létezni fog-e továbbra is, lesz-e hova visszatérnünk? 

A Madár bár tudja, érzi, hogy mennie kell, a félt-óvó szeretet mégis ott tartja őt a Fán, azon, amely otthont adott neki. Vajon fogja-e más is úgy szeretni őt, ahogy a Madár tette? Vagy ezentúl ott tornyosul a magányában, elhagyatottan? Az elválás egyik legfontosabb kérdése ez. Mi lesz azután, ha mi továbblépünk? Jó sora lesz annak továbbra is, akit hátrahagyunk? 

Sajnos nem minden elválásnál bizonyosodhatunk meg ezek felől. Nem mindig tudjuk úgy időzíteni, hogy megkaphassuk a megnyugtató válaszainkat. Coralie Bickford-Smith története azonban azt a pozitív üzenetet fogalmazza meg számunkra, hogy a dal sose szűnik meg, csak átalakul. Ez hozzátartozik a Fa állandóságához, még akkor is, ha lakói folyton változnak. 

Coralie Bickford-Smith: The Song of the Tree

Penguin Random House

64 oldal

A fák titkos élete

Már több mint egy éve annyira szerencsés vagyok, hogy öt percnyi sétára lakom egy óriási erdőtől, amiben napokon keresztül bolyonghatnék anélkül, hogy emberlakta településbe botlanék. Túraútvonalak sűrű hálózata szövi be, számtalan sétát tehetek benne úgy, hogy mindig tudok beletenni újdonságot, olyan kitérőt, amin még nem jártam. Pedig rendszeres látogatója vagyok, kevés olyan hét van, amikor ne bóklásznék benne akár kisebb vagy sokórás időtartamra. 

És gondolhatjátok, hogy mennyivel másabb életérzés ez nekem, pusztákkal körülvett alföldi lánynak, akinek a legközelebbi nagyerdő is legalább 3 órás autóútra volt. Pedig istenbizony, én már gyerekkorom óta imádtam az erdőt, amit mindig is valami misztikus, titkokkal teli helynek éreztem és érzek ma is. Talán Tolkien entjeivel való első találkozásom óta vettem észre máshogy a fákat. Mert persze, sok mindent tanul az ember a suliban biológiaórán, ám Tolkien mégis más megvilágításba helyezte őket számomra. Így amikor Peter Wohlleben neve feltűnt a radaromon Esztinek hála, nem is volt kérdés, hogy a fákkal foglalkozó kötetét biztosan be fogom szerezni magamnak. 

Wohlleben erdőgazdálkodást tanult, és húsz éven keresztül dolgozott a németországi tartományi erdőfelügyelőségnek, jelenleg pedig egy saját erdőgazdaságot vezet saját ökológiai elképzelései szerint. S hogy mik is ezek? Hát laikus szavakkal elbeszélve az, hogy meghagyja az erdőt a maga létezésében, nem ritkít, hogy a fiatalabb fák több fény kapjanak, nem avatkozik bele az életébe munkagépekkel, hogy néhány évente a fák 10%át kivágja. Az erdőnek ugyanis megvannak a miértjei, és ezek nagy része még a mai napig is rejtettek a tudósok, erdészek előtt is. Például egy ausztrál kutató, bizonyos dr. Monica Gagliano mimózákkal kísérletezve arra jutott, hogy a növények képesek emlékezni és tanulni. Ám hogy pontosan hogyan is raktározzák el ezt a tudást, arra még nem tudtak fényt deríteni. A kutatók egy része úgy véli, hogy információtárolásra a gyökérzet lenne a legalkalmasabb, hiszen az a növény legstrapabíróbb, legtovábbélő része.

Wohlleben egyébként könyvében gyakran használ olyan kifejezéseket a fákkal kapcsolatban, mint hogy képesek gyászolni, aszociálisan viselkedni vagy éppen gondolkodni. Ezek a fogalmak első hallásra meredeknek tűnhetnek, és mivel nem vagyok képzett természettudós, nyilván igazán mélyreható rálátásom nincs a dolgokra. De mindenesetre én ezeket a fogalmakat nem úgy képzelem el a fáknál, mint egy ember vagy állat esetében tenném - de a folyamatokat, amik Wohlleben szerint végbemennek a fákban talán így lehet a legjobban megérteni nekünk laikusoknak, ha valamiképp az általunk ismert érzésekhez, viselkedési módozatokhoz hasonlítjuk. 

Nagyon érdekesek voltak még a falültetéssel kapcsolatos meglátásai is, ahol a városokban lehelyezett fákat az utcagyerekekhez hasonlította, akik anya és tágabb rokonság nélkül kénytelenek boldogulni az idegen földben, és többek között ezért igen kevesen, szinte elenyészően kevesen élik meg a fák által számított valódi felnőttkort. S ráadásul a faiskolai előkezelések, amelyek keményen megnyirbálják a gyökérzetet a könnyebb kezelhetőség érdekében, olyan mintha vakká és süket-némákká tennék őket. Hiszen a fák a gyökérzetük segítségével tájékozódnak és létesítenek kapcsolatot a szomszédos fákkal. Persze, mindemellett még ott van az is, hogy a városi környezet mennyire nem fáknak való vidék. A keménnyé döngölt földben mennyire nehezen lélegzik az a pici gyökérzet is, és a fák metszése pedig mennyire gyakori az ilyen helyeken. A metszés sok esetben csupán szépészeti célokat szolgál, ám annál nagyobb károkat okozhat a fáknak. Wohlleben nagyon megindítóan ír ezekről a fákról, akiket a városi szürkeségünk kis zöld szigetei miatt telepítenek a mi otthonainkhoz. Érzékletesen és igen meggyőzően rávilágít arra, hogy mennyire idegen ezeknek a növényeknek a mi városunk, mennyire barátságtalan környezetet biztosítunk nekik. Hiába vágyjuk a természetet ilyen természetellenes helyekre, nem sokat teszünk érte, hogy ők tényleg jól érezhessék magukat ott is. 

Wohlleben nézetei talán egy igazi természettudós számára kicsit (vagy éppen nagyon) elrugaszkodottnak tűnhetnek. És nem mondom azt, hogy bizonyos szempontból nem azok, viszont szeretek én is úgy gondolni a természet élőlényeire, hogy azok mindannyian érző, gondolkodó lények - mégha ezek a fogalmak nem is teljesen az általunk ismertekként és tapasztaltakként léteznek bennük. Szóval Wohlleben könyve úgy érzem, megszólított, és sok érdekességet tett hozzá az erdei kirándulásaimhoz. Azóta kicsit más szemmel járom az erdőket, és gyakran eszembe jut egy-egy megfigyelése vagy elmélete. Fogok még olvasni tőle mindenképpen, szeretnék még jobban nyitottabb szemmel járni odakint. 

Peter Wohlleben: A fák titkos élete

Das geheime Leben der Baume

Fordította: Balázs István

Park Könyvkiadó

216 oldal

They Called Us Enemy

1941. Pearl Harbor-i japán támadás sorsdöntő volt az U.S.A. számára, hiszen ezután döntött úgy, hogy belép ő is a II. világháborúba. Azonban ennek volt egy olyan következménye is, amelyről csak az utóbbi időben kezdtek diskurzusokat folytatni. Ez pedig az, hogy a háborúba való belépést követően a katonai vezetés akkor úgy döntött, hogy az U.S.A.-val hadban álló országok ott élő állampolgárait vagy azoknak leszármazottait koncentrációs táborokba záratja. Ennek a döntésnek az értelmében több százezer japán származásút - akár amerikai állampolgárt is - szakítottak ki otthonaikból, és minden vagyonuktól, egzisztenciájuktól, jogaiktól megfosztva táborokba zárták őket, mint az ország ellenségeit. 

Nem olyan régen olvasgattam pár fejezetet Bruno Bettelheim: Elég jó szülők című könyvéből, és ott az egyik részben arról beszélt, hogy mennyire tudják befolyásolni a szülők azt, ahogy a gyermek a világra tekint.  London bombázását hozta fel Bettelheim példának, hogy amikor évekkel később szemtanúkat kértek, hogy meséljenek arról, mire emlékeznek ezzel kapcsolatban, érdekest megfigyelést tettek. Akik gyerekként élték át a bombázásokat, azok közül nem mindenki megrázkódtató eseményként emlékezett rá vissza, volt aki képes volt ebben a szörnyű dologban is meglátni a csodát. Egy férfi élete egyik legviccesebb élményét is ehhez köti, amikor a parkban arra lett figyelmes, hogy egy fa gyökerestül repülve átszeli a parkot. Anyukájával utána még perceken keresztül alig tudták abbahagyni a nevetést. Vagy az a férfi, akit gyerekként egy este felébresztett az anyukája, hogy együtt nézzék a szemben levő kigyulladt ház lángjait. Anyukája nyugalma rá is rögvest átragadt és alapvetően szép élményként emlékszik vissza arra, hogy a szomszédos ház a tűz martaléka lett. Ezzel szemben akiknek pánikoltak a szülei, maguk is traumaként emlékeznek a bombázások idejére. 

George Takei édesanyja is egy ilyen nyugalmat árasztó szülő volt. Neki köszönhetően a kis George csupán egy ártatlan táborozásként élte meg az amerikai japánok koncentrációs táborokba zárását a II. világháború idején. Számomra ő volt a történet igazi hőse, hiszen ő aztán tényleg bármilyen körülmények között otthont tudott teremteni a családjának. George és a testvérei neki köszönhetően gyerekek tudtak maradni akkor is, amikor sokaknak idő előtt fel kellett nőniük. Elképesztő nő volt, akit végig csodáltam olvasás közben. Anyaságának lényege fonta körbe a történet nagy részét, alakja még ha háttérben is maradt sokszor, végig érződött a hatása, mint egy megnyugtató dallamnak. 

A gyermeki szemszög ellenére persze megszólal elbeszélőnk felnőtt hangja is. Magyarázza a körülményeket, a közhangulatot, illetve hogy pontosan mit is jelentett az számukra, hogy állampolgári jogaiktól megfosztva egy internáló táborba deportálták őket családostul. Háttérinformációkat ad hozzá a narratívához és olyan formán tálalja őket, hogy igazából bármilyen származásúként és akár tinédzserként is felfogható az, amin a Takei család sokezer sorstársával együtt keresztülment ebben az időszakban. 

Már Lucy Strange: A világítótorony legendája című regényében is mélyen megdöbbentett, hogy egyes országok hogyan álltak a bevándorlóikhoz háború esetén. És itt most nem a pár hónapja kivándoroltakról, hanem az évtizedeket ott élő, vagy akár már eleve odaszületett, elvileg teljes jogú állampolgárokról beszélek, akiket egy háború miatt máris jogaiktól megfosztva, népellenségként felcímkézve elkülönítik a lakosságtól. Ez rávilágított számomra arra, hogy bár élhet az ember bármennyire demokratikus országban, elég valami rajtunk kívül álló ok, és máris kívül találjuk magunkat a körön. Hogy sose szűnünk meg idegennek lenni, bármennyi éve is élünk valahol, és ki tudja, hány odaszületett generáció kell ahhoz, hogy az ország is a sajátjának tekintsen minket minden körülménytől függetlenül. 

De George Takei mégsem erre a következtetésre jut, ő sokkal pozitívabban, megbocsátóbban áll ehhez az időszakhoz. Bár évek kellettek hozzá, hogy utólagosan is (amikor felnőttként már tudomást szerzett a velük történt megalázottságról és kisemmizésről) feldolgozza azt, amin átment ő és a családja. Graphic novelje azonban nem egy gyászfolyamat, hanem sokkal inkább egy kerek egész, önmagában lezárt történet. Amiben ott a düh, majd végül a megbocsátás. George Takeiben már letisztázódtak ezek az események, történetének célja inkább a megismertetés. Hogy ez is hozzáíródjon a történelemhez, el legyen beszélve, ki legyen mondva, hogy sok-sok évvel ezelőtt az amerikai japánokra ellenségként tekintettek és ennek megfelelően is bántak velük. 

George Takei: They Called Us Enemy

Illustrations: Harmony Becker

Top Shelf Production

224 oldal

Kavalier és Clay bámulatos kalandjai

 

V

annak ezek az irreális és teljesen alaptalan félelmeim a hosszú történetekkel kapcsolatban. Pedig alapvetően, ha belegondolok, egészen sokszor olvasok 400 oldalnál hosszabb könyveket, mégis gyakran félek nekivágni ezeknek a regényeknek, ki tudja, miért. Michael Chabon neve nem volt ismeretlen számomra, annak ellenére, hogy semmit sem olvastam tőle korábban, viszont a végtelen várólistámon továbbra is ott csücsül tőle a Jiddis rendőrök szövetsége. Ám váratlan fordulatként az olvasói létemben, mégsem azzal a könyvvel kezdtem az ismerkedést az írásaival, hanem a Kavalier és Clay bámulatos kalandjaival.

Hogy erre a kötetre felfigyeltem, azt teljes mértékben Theodorának köszönhetem, aki olyan lelkesen írt erről a regényről, és ráadásul megtudtam, hogy a képregény műfajának keletkezésének idejében játszódik a történet, akkor rögtön pakoltam is fel a kívánságlistámra. Persze aztán ahogy távolodtam el időben a hirtelen feltámadt lelkesedésemtől és kíváncsiságomtól, úgy rémített meg egyre inkább ez a majdnem 900 oldalas regényhosszúság.

Pedig igazán kár volt, mert így utólag azt tudom mondani, hogy gyorsan repültek az oldalak. Különösen az első száz oldal volt számomra az, ami igazán behúzott a történetbe, és onnantól kezdve tudtam, hogy nekem innen nincs menekvésem, meg kell tudnom, hogy végződik ez a történet. Bár azt is hozzá kell tennem, hogy aztán egy rész se volt, ami annyira magával ragadott volna, mint a prágai epizód, mert az úgy hangulatilag nekem nagyon-nagyon betalált. Persze, aztán voltak benne még izgalmas vagy éppen hangulatos momentumok, meg aztán olyanok is, amiket egyáltalán nem olvastam szívesen. Utóbbi kategóriába egyértelműen az antarktiszi rész tartozik, mert hogy utálok az állatokkal történt kegyetlenségekről olvasni. Persze, nem mintha egyéb kegyetlenségekről szeretnék, nyilván mindegyik felkavar kellőképpen, de a gyerekekkel vagy állatokkal szemben elkövetett dolgok különösen. 

De engem felkavaró tartalmak ide vagy oda, érdekes volt ott lenni a képregény aranykorának kezdetén, a szuperhősök megszületésének és felemelkedésének idején. Bármennyire is irodalmi szemétnek, nem komolyan vehető műfajnak gondolták ezt akkori alkotói és kiadói, mégis sok fontos dolgot képviselt ez a II. világháború kétségbeesett időszakában. Amikor a kimenetel annyira bizonytalannak tetszett, és az egész háború végét még egyáltalán nem lehetett látni, jó és fontos volt arról ábrándozni, hogy egy szuperhős képes lenne véget vetni ennek az egésznek. Jó lehetett arról álmodozni, hogy létezik még az az abszolút Jó, aki mindenféle nemes eszmékkel van felvértezve, és képes a valóságot olyan mesévé változtatnia, amelyben végül a jó győzedelmeskedik. 

Erre különösen Joe-nak, a Szabadulóművész grafikai megalkotójának volt első látásra szüksége. Ő, aki saját börtönében rekedt egészen attól a pillanattól kezdve, hogy hátrahagyta zsidó családját a nácik által megszállt Prágában. Aki bármennyi évet élt is Amerikában, mindig idegennek érződött számára az a világ. Hiába találta meg ott önmagát, hiába bontakoztathatta ki ott tehetségét, hiába talált társakra és barátokra. Képtelen volt elszakadni attól a tudattól, hogy mit hagyott maga mögött. 

A regény narrációjában különösen érdekes volt, ahogy ez a képregényszerűség megjelent Sam és Joe történetében. Különösen Joe alakja hasonlított egy bosszúálló szuperhős történetéhez, akit hiába vesznek körbe hűséges segítői, mégis a magány az egyetlen társa. Aki igazságot oszt, és minden sarkon ellenséget lát maga körül. S ha már elfogytak, akkor felkutatja őket, bárhol legyenek is a világban, még az Antarktiszon sem menekülhetnek előle. Joe addig nem találhat otthonra, amíg lelke nem lel békét, nem talál megnyugvást. 

Sammy ezzel szemben pont hogy ebből a nyugalomból, az egyhangúságból szeretne szabadulni, de erről ő sem tud mindig. Sammy életének nagy nehézsége, hogy képtelen elbírni azt, hogy ő kicsoda valójában. Az átlagosságba menekül inkább, beletakarózik, annyira amíg végül már valóban kényelmesnek érzi azt. Vajon lesz-e mersze ahhoz, hogy a saját maga alkotta szuperhőshöz hasonlóan, kiszabaduljon ezekből a láthatatlan béklyókból? 

Chabon regénye egyszerre mesél a képregényes szuperhősök aranykoráról és egy, a menekülésben létező generációról. Bevallom, nem mindig voltunk azon a hullámhosszon, amin szerettem volna, hogy vagyunk, de alapvetően azt mondom, hogy örülök, hogy elolvastam ezt a történetet. Bámulatosan megidézte az az érát, amikor a szuperhősök először mentettek világokat. 

Michael Chabon: Kavalier és Clay bámulatos kalandjai

The Amazing Adventure of Kavalier and Clay

Fordította: Soproni András

21. Század Kiadó

848 oldal

Tervek és könyves vágyak 2022-re - Témázás

Bevallom, úgy vágtam neki ennek az új évnek, hogy mindenféle tervezést keményen elutasítottam. Mert annyira bizonytalan, annyira ismeretlen még mindig ez a kétgyerekes, nyelvtanulós lét, hogy úgy gondoltam nekem teljesen felesleges tervezni, mert elég kicsi itt bárminek is a valószínűsége, illetve az energiáimat most úgyis más viszi el, nem pedig az olvasmánylistám feletti merengéseim. 

De az az igazság, hogy a januári megtáltosodásom az olvasással és a blogolással kapcsolatban is (nyugi, mindkét gyerek él még, és a németet se hanyagoltam el!) , hogy a könyves tervek, vágyak elkezdtek mégiscsak begyűrűzni a gondolataimba. Persze, ki tudja, mi lesz még itt, továbbra is fenntartom, hogy semmire sincs garancia. De most jól esik, hogy van kedvem  olvasni és írni is, és csodával határos módon sikerül is mostanában időt is szakítanom mindkettőre. Szóval, miért is ne gondolnék én is egy merészet, és írnék egy picit arról, mi lenne a jó idén, merre akarom kanyarítani a könyves kalandozásaimat? 

Persze, alapvetően továbbra is a spontaneitást szeretem az olvasásban, tehát amit csak megkívánok, azt olvasom. Ezen idén se szeretnék változtatni, mert én ezt így szeretem. A GoodReadsen a szokásos évi ötven olvasmányt idénre is belőttem magamnak, ami már évek óta az irányszámom. Vannak évek, amikor sikerül ezt túlszárnyalni, vannak évek amikor éppencsak sikerül és persze vannak olyanok is, amikor nem jön össze. Tavaly az utóbbi lett, hiszen összesen 47 könyvet olvastam végül el. Ezt nem szeretném lejjebb vinni, mert nem az a célom, hogy mindenáron teljesítsem, ez szimplán csak egy szám, ami úgy nagyjából mutatja, hogy mennyit szeretnék könyvek között tölteni. A tapasztalat egyébként azt mutatja, hogy ebbe az évi 50 könyvbe simán belefér a szokásos nyári olvasási válságom is, nem kell ezzel túlhajtanom magam. 

Szeretnék idén is résztvenni Theodora kihívásán, amikor is havonta egy könyvet újra kell olvasni. Kedvenc kihívásom egyébként, ezt mindig elmondom vele kapcsolatban, annak ellenére, hogy még egyszer sem sikerült teljesítenem. Az idei januári újraolvasásom már meg is volt a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság személyében, és most még jobban szerettem, mint első olvasásomkor. A februári újraolvasásomat már tervezgetem, de még nincs meg a konkrét jelöltem. 

Jó lenne, ha havonta egyszer legalább olvasnék egy képregényt. Annyi izgalmas kiadvány jön velem szembe magyar és angol nyelven is, hogy bőven tudnék miből válogatni. Remélem, a kedvem is kitart év végéig.

Tavaly elég jó arányban olvastam angol nyelven, ezt idén is szeretném tartani. Annyira félek, hogy a némettanulásban elkopik az angoltudásom, szóval jó lenne, ha az olvasmányaimmal valamit szinten tudnék belőle tartani. Itt nincs pontos szám a fejemben, de az olvasmányaimnak legalább a harmadát szeretném angolul olvasni ismét.

Bevallom, tavaly eléggé megszaladtam a könyvvásárlásban, mert voltak kicsit nehezebb időszakaim, és ilyen roppant anyagias módon reméltem azt, hogy a könyvek kicsit felvidítanak. (egyébként így is lett!) De idén szeretném ezt újra normálisabb keretek közé szorítani. Ebben igazából az a nehéz így külföldön élőként, hogy a könyvtárak egyelőre nem úgy állnak a rendelkezésemre, ahogy azt szeretném. De szerencsére itt az új ebookolvasóm! A Bookline fiókomban már nem tudom, hány e-könyvet kívánságlistáztam, de nagyon sokat. Na meg persze ott van egy gombnyomásra az Amazon e-könyvkészletének teljes szekciója. Szeretném, ha a vásárlásaim nagy része idén inkább e-könyv lenne, mintsem fizikai példány. Valódi könyvként idén inkább illusztrált köteteket vagy képregényeket szeretnék venni, de azt is csak módjával. Meg esetleg még a Penguin Clothbound Classics egyes részei is megengedettnek tekinthetők. 

A Olvasónapló várólistacsökkentős játékán idén nem indulok még csak önszorgalomból sem, mert ezt tényleg lehetetlen küldetésnek érzem még így az év elején is. Viszont azért van pár könyv, amire idén mindenképp sort szeretnék keríteni. Így például a meglevő Peter Wohlleben könyveim, T. J. Klune tavaly óriási sikert aratott és nagyon népszerű regénye, a Ház az égszínkék tengernél, Emma Staubtól a Nem vagyunk már gyerekek, Robert Galbraith alias J. K. Rowlingtól a Zavaros vér, könyvek a csodálatos David Attenboroughtól, illetve A csütörtöki nyomozóklub is nagyon listás. Utóbbiba már tavaly belekezdtem, nagyon ígéretes, de sajnos akkor már pont nem tudtam az olvasásra kellőképp koncentrálni, így az első este nyolcvan oldala után abbamaradt az olvasása. 

Ezeken kívül még sok egyéb könyv is tervben van, de ezek azok, amelyek momentán a legjobban piszkálják a fantáziámat. Bár a papíralapú könyvekkel nem tudom, mennyire tudok majd haladni, lehet egy jó ideig csak a Kindle lesz igaz társam a regények olvasásában. 

A könyvújdonságok felkutatásában mostanában nem jeleskedem, de azért van pár könyv, amit nagyon várok idén, és szeretnék majd mihamarabb beszerezni. Ilyen például:

• az új Lucy Strange könyv, A nővérek átka, amely február 15.én fog megjelenni, ha minden igaz.
• Cynthia Paterson: Foxwood összes meséje is egy nagyon bájos mesekönyvnek tűnik, az illusztrációk hangulata alapján rögtön fel is került a kívánságlistámra. Ennek várható megjelenése február 22.
• izgalmasnak hangzik még Baár Tünde: A mezítlábas grófnő című gyerekregénye, ami a Manó Könyvek Új Kedvencek című sorozatában fog megjelenni. 
• na meg április 30-án érkezik egy új T. J. Klune regény, A suttogó ajtón túl. Remélem, addigra be tudom fejezni a tavaly megjelent regényét, a Ház az égszínkék tengernélt. 
• és majd valamikor tavasszal-nyáron jelenik meg a Lore Olympus második része is nyomtatásban. Az első részt eléggé szerettem, várom a folytatását!

Olvasd el a többiek terveit is az újévre!

PuPilla

Theodora

Sister

Mandi

Zakkant

Utóvéd:

Könyvlelő

Sandwich grófja és a nápolyi pizza

Tudtad, hogy a rómaiak korában a pizzán eredetileg csak olívaolaj, különféle fűszerek és méz volt csupán? És azt, hogy a sült krumplit állítólag belga halászok alkották meg? Na és azt, hogy a szendvics a létezését annak köszönheti, hogy Sandwich grófja szenvedélyes kártyajátékos volt? 

Kalas Györgyi rövidke kis könyvében nagyon érdekes ételtörténeteket mutat be, amikkel még tuti több hónapig fogok brillírozni mások előtt. 

Hogy mikor és hol is jött velem szembe, már nem is igazán emlékszem, de azt már a fülszöveg elolvasása után tudtam, hogy erre a könyvre nekem, mint megrögzött érdekességgyűjtögető, szükségem van. Persze, konkrétan a vajas kenyérnek mint olyannak a történetét nem fogjuk sajnos megismerni belőle (én sem hiszem, hogy létezne erről lejegyzett forrás), de azért magának a kenyérnek is van legalább annyira érdekes története, amit viszont egészen alaposan - de cseppet sem unalmasan - mutat be a kötet, Horváth Ildi pazar illusztrációival kísérve. 

Tizenöt étel története kerül bemutatásra Kalas Györgyi által, amik valóban sokunk kedvencei: például a sült krumpli, a pizza, a palacsinta, a pattogatott kukorica vagy éppen a müzli. A kötet ételtípusok szerint csoportosítva vezeti végig az olvasót a változatos és igencsak érdekes történetek között, amelyben nemcsak maguknak az ételeknek a története kerül kitárgyalásra, hanem bizonyos hozzávalóik eredetéről is ugyanúgy szó esik, ahogy mondjuk az elkészítésükről is. 

Nagyon érdekes volt az angolok délutáni teázásának eredetéről olvasni, de arról is, hogy az imádott Earl Greyem ki után és miért kapta a nevét. És bár a krumpli a legkevésbé kedvelt ételeim közé tartozik, mégiscsak lenyűgöző, hogy az inkák mennyire szerették. Becslések szerint legalább ötvenféle krumplifajtát termesztettek, sőt a vallásuknak is fontos része volt Axomamma, a burgonya istennőjének személye. 

Szóval mondom én, tele van érdekességgel, amiket valóban élvezet olvasni. Szívesebben beleástam volna jobban magam a csupán említés szintjén helyet kapott ételek történetébe is. Például a töltött káposztának, dobostortának vagy a pogácsának is biztos van izgalmas története. ( persze, aztán lehet mégsem) Jó lett volna, ha a magyar ételes rész kicsit jobban ki lett volna bontva a szimpla ételleírások helyett. Leginkább azért, mert míg a nemzetközileg ismert ételekről azért tudtam ezt vagy azt, addig a magyar ételek történetéről vajmi keveset, és ez a könyv elolvasása után sem sokat változott.  Persze, nem mintha tett volna bármiféle ígéretet is erről, hiszen csak a népszerű kedvenc ételeink történetét ígérte, de így, hogy pár oldalon keresztül belobogtatta a magyar konyha bizonyos népszerű ételeinek a leírásait, eszembe juttatta, hogy ezek elmesélése tényleg jó volna még. 

Mindezek ellenére nagyon megszerettem a kötetet, és Horváth Ildi illusztrációi is nagy szerepet játszottak benne. Kicsit olyan egrimónikás vonalat képvisel számomra, aki szintén óriási kedvencem a hazai illusztrátorok között. 

Kíváncsi kisiskolásoknak, érdekességekre éhes felnőtteknek egyaránt remek olvasmány a Sandwich grófja, és én pedig nagyon örülök, hogy ismeretlen módon ráakadtam. 

Kalas Györgyi: Sandwich grófja és a nápolyi pizza

Horváth Ildi rajzaival

Pagony Kiadó

88 oldal

Igaz barátok

El is felejtettem már, hogy milyen nehéz volt gyerekként barátkozni. Megtalálni azt a közösséget, ami befogad. Hogy milyen nehéz cipelni azt az érzést, hogy valahova tartozni szeretnél, ahol mégsem látnak szívesen. Gyerekkorunk szociális interakcióinak nagy része kimerült abban, hogy vajon ez vagy az mit gondol rólunk, vajon mit kell tenni, hogy szeressen vagy kedveljen. Az Igaz barátok című képregény pont erről az időszakról szól, egy olyan kislány szemén keresztül, akinek nem alakulnak szerencsésen a baráti kapcsolatai. Shannon története kicsit mindannyiunk története szerintem, még akkor is, ha nem voltunk ennyire rossz helyzetben. Mert vannak momentumok ebben a történetben, amik annyira univerzálisak, hogy mindenki talál velük kapcsolódást. 

Shannon és Adrienne kicsi koruk óta legjobb barátok. Egy napon azonban Adrienne elkezd Jennel barátkozni, aki az osztály legnépszerűbb lánya, és a Banda nevű társaság vezetője. A Bandán belül mindenki Jen kedvence akar lenni, és néhány lány ennek érdekében bármit megtenne... akár zaklatna is másokat.
Shannon sosem tudja előre, mit rejt számára a következő nap. Vajon ő és Adrienne barátok maradnak? Képes lesz kiállni magáért? És ő benne van a Bandában - vagy mégsem?
A Newbery Honor díjas Shannon Hale és a New York Times bestseller illusztrátora LeUyen Pham közösen mesélik el ebben a könyvben, hogy milyen nehéz igaz barátokat találni, és miért éri meg az erőfeszítés.

Nagyon régóta el szerettem volna olvasni ezt a történetet, mert a Goodreadsen ódákat zengtek róla. Mindig tervben volt, hogy megrendelem magamnak angolul, aztán más tolakodott elő mégis a listámon. Nem kis meglepetésemre pár nappal ezelőtt jött velem szembe a magyar megjelenésének híre, és ezt már tényleg égi jelnek tekintettem. Shannon Hale és Leuyem Pham közös alkotása pedig valóban megérdemli a nagy figyelmet és minden dicsérő szót. Ezt most már én is bizton merem állítani. Főszereplőnket, Shannont már az első lapoktól kezdve a szívembe zártam, aki már családjában is kívülállónak érezte magát, aki úgy érezte, hogy nem tud kapcsolódni a testvéreihez, és mindig kívül találta magát a körön. Az édesanyjához görcsösen ragaszkodó kislány képe annyira szépen, annyira igazan volt ábrázolva, hogy már ott legszívesebben megölelgettem volna ezt a kislányt. 

Olyan remekül bemutatja ez a képregény, hogy nem kellenek ahhoz nagy tragédiák, hogy az ember nyomorultul érezze magát. És a történet megmutatja, hogy ettől ez még nem jelenti azt, hogy kisebb baj. Vagy hogy nem számít. Shannon alakjába olyan gyorsan belefeledkeztem, hogy minden egyes fájdalmat, amit sulis baráti köre okozott neki, minden egyes bántó megjegyzést, kinevetést, csúfolást sajátomnak éreztem. 

Ám mindemellett amit még igazán értékeltem a történetben, pontosabban a narratívájában, hogy bár egy kisiskolás lány útkereséséről szól, környezetét mégis érett fejjel mutatja be, megvizsgálva és megosztva velünk olvasókkal azokat a háttereket, amik azoknak adatott, akik gonoszul bántak vele. 

Ez a történet, ahogy az utószóban is írja a szerző, igaz történet. És azok számára íródott, akik magányosnak és kívülállóknak érzik magukat. Különösen kisgyerekként. És persze, mindenkinek, aki érezte valaha hasonlóan magát. Szeretem a végén azt a pozitív üzenetet, hogy végül minden jóra fordul. Hogy meg kell tanulni nemet mondani annak, akiről úgy érezzük, nem tenné gazdagabbá a napjainkat, és meg kell tanulni megbocsájtani annak, aki viszont tudjuk, hogy valódi társunk lesz. És ennek felismeréséig sem túl egyszerű az út olykor. 

Csodálatos és nagyon fontos könyv, amit véglegesen és visszavonhatatlanul a szívembe zártam, különösen az utószavával együtt (ki ne hagyjátok az olvasásból!). Én úgy gondolom, hogy tízéves kortól különösen szép ajándék is lehet!

A párizsi könyvtár

A véletlen és a Bookline 25%os e-könyves akciója fújta elém ezt a könyvet, ami gyönyörűen folytatta a Guernsey-n megkezdett utamat. Hiszen a történet hátteréül itt is a II. világháború szolgál, azonban itt nem egy könyvklub, hanem a párizsi The American Library az, amely megszemélyesíti az emberségességet az embertelen időkben. Érdekesség, hogy a regény több vonatkozásában is igaz történet. Ezek a könyvtárosok valóban heroikusan őrizték a kultúrát, és Párizs náci megszállása alatt  - többek között - a könyvtárból kitiltott zsidó előfizetőknek titokban házhoz vitték a kölcsönzött könyveket. És az igazgatónő, Dorothy Reeder, pedig saját épségének veszélyeztetése mellett igyekezett minél több könyvritkaságot megmenteni az elkobzástól és a megsemmisítéstől. Végig kitartottak amellett, hogy ez a könyvtár nem zárhat be, bármi is történjék körülöttük. Ahogy a francia nagykövet, Henri Bonnet mondta, "ez a könyvtár volt az ablak a szabad világra." 

 "A könyvtár könyvekből emel hidat a kultúrák között."

1939-et ​írunk, és Odile Souchet, a fiatal párizsi lány nem is lehetne boldogabb: felveszik könyvtárosnak az impozáns Amerikai Könyvtárba, és a jóképű Paul személyében a szerelem is rátalál. A náci csapatok bevonulása azonban egy csapásra véget vet az idillnek, és Odile világa összeomlani látszik. Hogy megmentse mindazt, ami fontos a számára, munkatársaival csatlakozik az ellenálláshoz, és úgy harcol, ahogy lehetőségei engedik: a könyvek segítségével. Heroikus küzdelmük ellenére Odile-nek hamarosan szembe kell néznie a szörnyű igazsággal: valaki elárulta.

1983: Lily, a Montanában élő magányos kamasz lány felfigyel idős szomszédjukra, Mrs. Gustafsonra, akit a helyiek csak úgy hívnak, „a háborús menyasszony”. Ki ez a rejtélyes nő, és miért költözött a kisvárosba, ahová látszólag semmi sem köti? Lily kutatni kezd az öreg hölgy múltja után, és egyre több közös vonást vél felfedezni kettejük között. Egy nap sötét titokra bukkan, amely az egész addigi életüket megváltoztathatja…

"A lelki társak terén szkeptikus voltam, de a könyvtársakban hittem, mert őket az olvasás szenvedélye köti össze."

Janet Skeslien Charles nem ír rosszul, sőt néha kifejezetten hatásos a stílusa, de a könyv valódi ereje szerintem mégis csak az a tény, hogy egy igaz történetet vett alapul.  A párizsos részek olvasása közepes élményként maradt meg bennem, és egészen addig nem is csigázott fel túlságosan, amíg utána nem kezdtem olvasni a megtörtént eseményeknek. A fényképek nézegetése, cikkek olvasgatása és a szerző utóiratának fényében azonban aztán mégis rabul ejtett minden. Lehet, szerencsésebb lett volna non-fictionként megírni ezt a történetet, és akkor sokkal elégedettebb lettem volna. Valószínűleg Odile alakja volt az, ami megakadályozta, hogy igazán belefeledkezhessek ebbe a korba és az amerikai könyvtár világába. 

Az évekkel később játszódó amerikai szál is nagyon érdekes volt, más aspektusból persze. Itt inkább a poros kisvárosi háttér érdekelt leginkább, és az itt élő karakterek. A zárt közösség kimondatlan - és külső szemlélőnek érthetetlen - szabályrendszere, a nők ottani helyzete és az, hogy vajon mit adhat ez a kiszámítható háttér az embernek útravalóul. Sajnos azonban erre a szálra is igaz volt nekem, hogy a főhős alakja kevésbé volt érdekes a háttérben meghúzódó mellékszereplők mellett. Bár Lilyt sokkal inkább élőnek éreztem, mint Odile-t, kevésbé éreztem őt "megcsináltnak", de például Eleanor alakja sokkal izgalmasabbnak bizonyult, és többször kaptam rajta magam, hogy szívesebben olvasok róla, mintsem Lilyről. 

Szóval A párizsi könyvtár önmagában kicsit vegyes érzéseket okozott, de az tagadhatatlan, hogy egy nagyon érdekes, nagyon izgalmas, a történelem egy kevésbé ismert szeletét mutatja be, amiért viszont nem lehetek elég hálás, hogy megismerhettem. Hogy voltak emberek akiknek a könyvek, a kultúra védelme dobogós helyen állt akkor is, amikor a napi betevő falat megszerzése is komoly problémát jelentett számukra, nem beszélve az egyéb veszteségekről. Jó érzés arra gondolni és hinni abban, hogy a kultúrát mindig őrizni fogja valaki, akármennyire is kifordul a világ önnön sarkaiból. 

"Úgy döntöttem, hogy a szavakért érdemes küzdeni, mert megérik a kockázatot."

Jane Skeslien Charles: A párizsi könyvtár

The Paris Library

Fordította: Csáki Judit

Libri Kiadó

Az eltört teáspohár

 

Pár napig a Samuelson Kiadóvállalat első emeletén kóboroltam egy maroknyi lexikográfus között, és miközben újra eszembe jutott, hogy miért is tartottam baromi izgalmasnak a nyelvészetet, masszívan irigykedtem az ott dolgozókra, akik a napjaikat a jelentésváltozások felfedezésével és a definíciók megalkotásával töltik, néha pedig kapnak egy-egy mániákus telefonhívást is. Ha őszinte akarok lenni, végtelen időt el tudtam volna tölteni a szótárszerkesztők között, és csak úgy mindenféle kaland nélkül is olvastam volna a hétköznapjaikról. De mellesleg egy régi titkot is felfedeztem és kiderítettem két szereplővel együtt, szóval a klasszikus értelemben vett izgalom is megvolt azért. Ezt csak azok kedvéért mondom, akik több izgalomra vágynak egy könyvnél, mint a nyelvészet és a szótárszerkesztés rejtelmei. 

A ​nagy múltra visszatekintő Samuelson Kiadóvállalat első emeleti termének végtelen fülkelabirintusában elmélyülten dolgoznak a szótárszerkesztők. Közéjük veszik föl friss diplomájával a filozofikus hajlamú, atlétatermetű Billy Webbet, és nagy örömére rögtön munkakapcsolatba kerül a csinos Mona Minot-val, akivel különös cédulákra bukkannak a katalógusban: a rajtuk szereplő idézetekben mintha a tulajdon munkahelyüket írná le egy őrültnek tűnő nő. Ez felkelti az érdeklődésüket, és némi utánajárással kiderítik, hogy sem a forrásként megjelölt könyv, sem a szerzője, sem a kiadója nem létezik, nem létezett sohasem. Most már céltudatosan kutatnak hasonló idézetek után a több milliónyi katalóguscédula között, nem is hiába. További furcsa cédulák kerülnek elő, amelyekből egyre bizarrabb történet kerekedik ki: az őrült nő (vagy nem is őrült?) egy titkolt szerelemi kapcsolatra célozgat és egy rejtélyes gyilkosságról beszél (vagy csak fantáziál?), amelyhez rajta kívül több férfinak is köze volt így vagy úgy. És Billy meg Mona mindinkább úgy gondolja, hogy némelyik férfi leírása ráillik egyik-másik munkatársukra…

Még sok-sok évvel ezelőtt került fel a listámra ez a könyv. Bölcsészkrimi, nyelvészet, könyvkiadó - hát mik ezek, ha nem hívószavak? Mármint persze, nekem. Hogy miért vártam tíz évet az elolvasásával, az rejtély. De örülök, hogy végre engedtem, hogy újdonsült lexikográfus barátaimmal karöltve én is nyomozásokba gabalyodjak a titokzatos, cédulákba rejtett történet összerakásában. 

Főszereplőnket, Billyt először sokszor közel éreztem David Nicholls antiregényhőséhez, a nagyon bölcsész Brianhez, de aztán bár ez a hasonlóság eltűnt, de Billyt továbbra is nagyon kedveltem. Először egy kicsit önironikus, ellébecolós fura fazonnak gondoltam, aki azért kellően elszórakoztat. Tudod, akit nem annyira akartszközelebbről megismerni, de azért jót nevetsz az ebédszünetben a történetein. De aztán már nem is tudom mi kattintotta át az agyamat vele kapcsolatban, talán az, amikor pár hét szótárszerkesztői mondat után megfogalmazott egy eleanoroliphantos gondolatot, miszerint ő valójában mennyire egyedül van, és napok telnek el úgy az életében, hogy nem szól egy árva szót sem senkihez, na szóval ennél az eszmefuttatásánál volt az, hogy már nemcsak szimplán szórakoztatott, hanem elkezdtem vele együttérezni, vágyni arra, hogy kicsit jobban megismerjem őt. 

Mona még ennél is furább karakter benyomását keltette, ahogy Billy előtt, úgy előttem is kicsit kiismerhetetlen maradt, és az az igazság, hogy nem nagyon tudtam, miért is annyira érdekes ő, azon kívül, hogy szép és vonzó. Mindenesetre a nyomozással kapcsolatos elszántsága az, ami elvitte a regényt a krimi irányba. Hogy persze ez a szál kinek mennyire krimi, az mindenki saját vérmérsékletétől függ, én meglehetősen jól szórakoztam a cédulák összerakásában, bár Billy sorsa a szótárkiadónál és úgy en bloc sokkal inkább érdekelt, mint az, hogy milyen eltitkolt történet rejtőzik a cédulákon. 

Bár korábban megannyi vegyes értékelést olvastam Emily Arsenault regényéről, különösen GoodReadsen kapott elég sok hideget, de az az igazság, hogy engem teljesen magával ragadott a szótárkészítés világa. Minden vágyam, hogy felvegyenek oda engem is munkatársnak. Amíg ez nem következik be, addig itt szomorkodom, hogy ebből se lett sorozat, pedig szívesen ücsörögtem volna még ott Billy asztala mellett pár könyv erejéig. 

Emily Arsenault: Az eltört teáspohár

The Broken Teaglass

Fordította: Siklós Márta

Európa Kiadó

370 oldal